1967 –ben 19 éves, másodéves fényképész-tanuló voltam, éppen a Gyerekfotó részleghez beosztva. Naponta megkaptam 4 – 5, félév körüli gyerek lakáscímét, hogy lefényképezzem őket, amennyire lehetett egymástól nem túl távoli helyeken. Természetesen a tömegközlekedést használtam, vállamon a sok kilós táska, a felszereléssel. Egyik alkalommal egy igen hosszú utca elején szálltam le a buszról, noha a cím az utca végére szólt, és a következő busz csak nem akart jönni. Kénytelen voltam a távot gyalog megtenni. Akkor határoztam el, hogy ha törik, ha szakad, nekem valamilyen jármű kell.
Barátom, Gergely Andris addigra már kapott az apjától egy használt, fehér 50-es Vespát, amit barátaimmal irigykedve bámultunk. Akkoriban kizárólag szocialista motorokat lehetett a boltban kapni, de arra se volt pénzünk. Nyugati márkák elérhetetlenek voltak. Emlékszem egy új Vespa annyiba került volna, mint egy Wartburg.
Hanem hív egyszer az Andris, hogy talált nekem egy robogót. Úgy történt, hogy állt a Vespájával a piros lámpánál, mellégurult egy dinosárga Lambretta. Amig tartott a piros, megkérdezte a rajta ülő srácot, hogy eladó –e a motor? Azt mondja, igen. Még arra volt idő, hogy megtudja a nevét, és még annyit, hogy Budafokon lakik. Na, aznap délután kimentünk Budafokra, és addig kérdezősködtünk, amíg rá nem találtunk. Szerencsére otthon volt, meg is állapodtunk 5 ezer forintban. Nekem akkor mint fényképész-tanulónak a havi jövedelmem 1000 Ft. volt. De úgy éreztem, lesz, ami lesz, nekem ez a robogó mindenáron kell. A szüleimtől pénzre nem számíthattam, ők ellenezték a motort. Szerencsére volt annyi barátom, akiktől kölcsönbe össze tudtam szedni a pénzt, így pár nap múltán hazavihettem a 125-ös Lambrettát. A szüleim egy idő után megbékéltek, én meg elmondhatatlanul boldog voltam! Onnantól kezdve mindenhová azzal jártam… volna, ha nem lett volna oly gyakran valami baja. Sokszor köhögött, prüszkölt, fulladozott, és ilyenkor jobb híján az Andrishoz vittem, hogy szerelje. Ugyanis ő mindent kitanult önerőből, amit robogóról tudni érdemes. Amikor lehetett megjavította, csak akkor voltunk bajban, mikor valami alkatrész kellett hozzá. Mert azt ugye csak kintről, Nyugatról lehetett beszerezni, mi meg nem utazhattunk. Ilyenkor kellett találni ismerőst, akit meg lehetett erre kérni.
Közben az Andris talált egy alig használt 150-es metálszürke Super Sprint-et, ami maga volt a gyönyörűség. A barátok se maradtak motor nélkül, mert az Andris szenvedélye mindannyiunkra átragadt. Mindenki beszerzett valamit, ki egy MZ-t, ki egy Lambrettát, volt Simson is a csapatban. Nem számított, csak az együttlét mámora, a hétvégi közös kirándulások, mikor bulikba mentünk, a beszélgetések nagy része is a motorokról szólt. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint azelőtt.
1 évig kínlódtam a Lambrettával, mikor nagy öröm ért. Az Andris megtalálta „élete motorját” egy 180-as, hófehér Super Sport-ot, így meg tudtam venni tőle a 150-esét. Akkor éreztem rá arra, hogy milyen is a Vespa – feeling. Hogy milyen örömet tud okozni ülni egy ilyen robogón, ami biztonságos, kényelmes, mindenhová elvisz, ha csak kicsit törődöm vele, sose hagy cserben.
Kényszerűségből váltam meg tőle, mikor behívtak katonának. Sok év telt el azóta, az Andris disszidált Amerikába, időnként hazajött, és egyik ilyen alkalommal éppen venni akartam valami motort. A Piaggio szervízben megkaptam egy érdi fiú címét, akiről mondták, hogy kijár Olaszországba, ahonnan használt Vespákat szokott hozni. Nosza kimentünk hozzá, szerencsénkre volt két, keveset használt PX-e eladó. A nagyobbat, a 200-as tűzpirost vettem meg tőle. Ez 2003-ban történt, azóta járok vele, voltam két Vespa Világtalálkozón Zell am See-ben, aztán San Marino-ban, és persze az itthon megrendezett Zánka-in is. Hacsak nincs valami komoly akadálya, akkor csak rajta ülök, már két üléskárpitot elnyűttem, több mint 200 000 km. van benne, és csak megy, csak megy, csak megy. Úgy tudom pillanatnyilag én vagyok a legidősebb aktív Vespás az országban, hanem barátom Andris akinek annyi mindent köszönhetek, a napokban költözött Palm Springsből az égi lovasok közé.